Let me... 8. fejezet

Megváltó szavak

- Jó estét kívánok, Miss Young-hoz vaan szerencsém, ugye? – szólt bele a telefonba egy kedves, magabiztos férfihang. - Én vagyok. – feleltem.
- Dr. Louise Cannes vagyok. A kollégáim meséltek a húga betegségéről és ideutaztam franciaországból. Tudom, hogy nagyon rossz állapotban van, de az önök beleegyezése kéne hozzá hogymegvizsgáljam. Úgy gondolom, tudnék segíteni rajta. – mondta, mire én elkezdtem keservesen zokogni.
- Megkérdezem a szüleimet. – válaszoltam sírva, majd gyorsan odarohantam apához és elmondtam neki, mit mondott az orvos.
- Mikor vizsgálja meg? – válaszolta apa, amit a vonal másik végén hallott a szakmber így nekem nem is kellett semmit mondanom, ő azonnal válaszolt: - Amint ideér valaki, hogy mellette legyenek.

Ilyen gyorsan én fel még nem öltöztem, mint most. Magamra kaptam a ruhát, ami egész nap volt rajtam és felvettem egyik melegebbnek mondható kötött kardigánom, majd bevágtuk magunkat a kocsiba Drake-el. Apával megbeszéltem, hogy mi megyünk be, hagy aludjon anya. Kb. 2 napja nem tudott már és ez már meglátszott rajta. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek és száj mentén a korával járó ráncok 10 évvel idősebbnek mutatták.

- Dr. Senlim! – szólítottam meg az orvook egyikét, akik a húgom kórterme előtt vártak minket.
- Szia Zoe! – köszönt. – Ő Dr. Cannes. Még egy fél éve kerestem fel konzultáció cáljából és mostanra sikerült megoldást találnia rá. – mutatta be a mellette álló sármos orvost.
- Üdvözlöm. – fogtunk kezet egymással eme rövid szó kíséretében.

Hajnalig vizsgálták az én pici húgomat az orvosok, aminek az lett a vége, hogy egy fél napon belül megműtik. Cannes elmondta, a betegséget egy agyi elváltozás okozza. Ha az elváltozott részt eltávolítják, a húgom meggyógyul. Mikor anyáék megérkeztek, azonnal aláírták a beleegyező nyilatkozatot, hogy megműtség Melit és a műtét után Párizsba szállítsák a rehabilitáció miatt.

Minden olyan gyorsan pörgött. Az életmentő papír aláírása után, egyből el is kezdtek készülni a műtétre és nem kevesebb, mint 4 óra múlva már bent is volt a húgom a műtőbe, de sajnos azt, hogy kijöjjön, már nem tudtuk megvárni Drake-el. Vissza kellett mennünk Floridába, mert másnap iskola volt.

A visszafele út nagy részében Drake vezetett. Én csak egy óráig bírtam nyitva tartani a szemem, utána az egész utat végig aludtam.
- Itthon vagyunk! – mondta Drake, miközben megsimította a fejem és kiemelt a kocsiból.
- Mi?! Máris?! – kiáltottam fel, de akkor láttam csak meg, hogy ismét ugyan olyan színű az ég, mint mikor elindultunk. Már majdnem teljesen besötétedett… ami azt jelenti, hogy képes volt egy egész napon keresztül vezetni Drake… - Maradj itt! – mondtam neki, mikor letett az ágyamra.
- Nem lehet. Haza kell mennem. Meg egyébként is… beszélnem kell Miával… holnap találkozunk… - mondta, majd kiment a szobámból egy puszi vagy csók nélkül. Megsemmisítőleeg hatottak rám a szavai. Nem tudtam, mit kezdjek az emlékekkel, amiket kaptam tőle a hétvége folyamán.