-Szükségem van rád!
- Drake! Drake! – kiabáltam a kórház folyosóján, az egyre
csak távolodó alaknak könnyes szemmel, de ő rám se hederített. –Ne hagyj
magamra!... Ne hagyj magamra soha!... Szükségem van rád! – kiabáltam hátába,
mikor utolértem és megöleltem hátulról.
- Nem hagylak! – mondta, ami egyre halkult, ködszerűvé vált, majd mint egy felhő, eltűnt egy halk, távoli ajtócsukódás hallatán.
- Nem hagylak! – mondta, ami egyre halkult, ködszerűvé vált, majd mint egy felhő, eltűnt egy halk, távoli ajtócsukódás hallatán.
Zihálva ültem fel ágyamban. Homlokom verejtékben ázott és
hullámos hajam összecsomósodott tarkómon.
- Csak egy álom volt! – nyugtattam magam szívemhez kapva.
- Így van. Csak egy buta álom! – mondta Drake, aki akkor jött be a szobába, amikor felkeltem. – Nyugodj meg! – mondta, mikor közelebb jött hozzám, aztán lágy, nyugtató csókot nyomott a számra és letette telefonját az éjjeli szekrényre.
- Mennyi az idő? – kérdeztem tőle.
- Fél 12. Nagyjából egy negyed órája aludhatsz. – nyugtatott meg.
- Telefonáltál? – kérdeztem tőle, mire ő lesütött szemekkel válaszolt.
- Miával. – mondta. Hát lehet, hogy mégsem vagyok neki olyan fontos, mint azt nem rég mondta?! – El akartam neki mondani, hogy veled vagyok itt és majd beszéljünk, ha haza értem, de már tudta, hogy nem a bátyámmal vagyok. Látott délután beszállni a kocsidba. – mondta.
- Miről akarsz vele beszélni? – kérdeztem.
- Szakítok vele… Veled akarok lenni… szóval, ha neked van valami ügyed Max-el, akkor kérlek, dönts, hogy kivel akarsz lenni! – mondta.
- Elindult köztünk valami Max-el, de már a legelején se volt olyan erőteljes, mint neked akár csa egy érintésed is. – vallottam be. – Rád-van-szükségem! – préseltem ki fogaim közt a szavakat, amit ő már nyilván tudott.
- Ennek örülök, mert nekem is rád van szükségem! – mondta, majd bemászott mellém az ágyba és átkarolt. – Gondolom, nem zavar, hisz nem ez az első eset, hogy veled alszom. – jelentette ki, mire én csak megráztam a fejem, hogy nem, ő pedig átkarolt és megcsókolta a vállam. – Aludj, hercegnő! Holnap kemény feladat vár rád! – suttogta a fülembe, én pedig mint egy szófogadó kiskutya,lehunytam a szemem és ki se nyitottam csak 4 órával később, amikor is kelni kellett, mert indultunk tovább New Yorkba.
- Csak egy álom volt! – nyugtattam magam szívemhez kapva.
- Így van. Csak egy buta álom! – mondta Drake, aki akkor jött be a szobába, amikor felkeltem. – Nyugodj meg! – mondta, mikor közelebb jött hozzám, aztán lágy, nyugtató csókot nyomott a számra és letette telefonját az éjjeli szekrényre.
- Mennyi az idő? – kérdeztem tőle.
- Fél 12. Nagyjából egy negyed órája aludhatsz. – nyugtatott meg.
- Telefonáltál? – kérdeztem tőle, mire ő lesütött szemekkel válaszolt.
- Miával. – mondta. Hát lehet, hogy mégsem vagyok neki olyan fontos, mint azt nem rég mondta?! – El akartam neki mondani, hogy veled vagyok itt és majd beszéljünk, ha haza értem, de már tudta, hogy nem a bátyámmal vagyok. Látott délután beszállni a kocsidba. – mondta.
- Miről akarsz vele beszélni? – kérdeztem.
- Szakítok vele… Veled akarok lenni… szóval, ha neked van valami ügyed Max-el, akkor kérlek, dönts, hogy kivel akarsz lenni! – mondta.
- Elindult köztünk valami Max-el, de már a legelején se volt olyan erőteljes, mint neked akár csa egy érintésed is. – vallottam be. – Rád-van-szükségem! – préseltem ki fogaim közt a szavakat, amit ő már nyilván tudott.
- Ennek örülök, mert nekem is rád van szükségem! – mondta, majd bemászott mellém az ágyba és átkarolt. – Gondolom, nem zavar, hisz nem ez az első eset, hogy veled alszom. – jelentette ki, mire én csak megráztam a fejem, hogy nem, ő pedig átkarolt és megcsókolta a vállam. – Aludj, hercegnő! Holnap kemény feladat vár rád! – suttogta a fülembe, én pedig mint egy szófogadó kiskutya,lehunytam a szemem és ki se nyitottam csak 4 órával később, amikor is kelni kellett, mert indultunk tovább New Yorkba.
- Drágám! – ölelt meg anya a kórházban.
- Szia anya! – szorítottam én is magamhoz. Nagyjából egy éve nem találkoztam
vele. Nem szakad el Meli mellől, és én meg eddig nem mertem hosszabb utakra
indulni friss jogsival, társ nélkül.
- Ki az a srác, akivel jöttél? – suttogta a fülembe. – Dögös. – tette hozzá, a maga Rachel Young stílusában.
- Ő egy barátom. – suttogtam. Nagy valószínűséggel azért mondtam, hogy egy barátom, mert nem tudtam, vajon mi is ő nekem valójában. – Drake! – szóltam neki, mire ő habozás nélkül jött oda hozzánk és átkarolta a derekam.
- Ő az anyukám, Rachel Young. – mutattam be neki anyát, mire Drake egyből kezet nyújtott neki.
- Drake Willis vagyok, asszonyom. Örvendek. – mutatkozott be.
- Én is örvendek Drake. – mondta anya visszafogottan.
- Mi van Melivel? – kérdeztem anyát.
-Nos igen… Meli… - váltott komolyabb hangnemre. - Kiderült, hogy örökölte a betegégét. Ezért is mondtam, hogy most hétvégén muszáj idejönnöd. A bátyádon már elvégezték a vizsgálatot, de rajtad nem. Aaron-nek szerencsére nincs semmi baja, de az orvosok ragaszkodtak hozzá, hogy téged is megvizgáljanak. – mondta már-már zokogva.
- Milyen vizsgálat? – kérdeztem kissé remegő hangon.
- Vért, és csontvelőt vizsgálnak valamint ha ezek kimutatnak valamit akkor röntgen és MRI lesz. – mondta. – Mint Meli-nek anno… - halkult el a hangja.
- Ő hol van? – kérdeztem aggódva.
- A kórteremben. Alszik… -mondta keserűen. – Mostanában egyre többet sajnos. – tette hozzá érzelemmentes hangon, aztán elindultunk beteg hugocskám kórtermébe, ahol megláttam az ágya mellett gubbasztani Aaron-t és az apámat. Melit nem láttam, a két széles hát kitakarta, de mikor meghallotta cipőm kopogását felkiáltot: - Zoe!
- Meli! – rohantam oda hugocskámhoz és magamhoz öleltem. Vézna, gyenge karocskáit nyakam köré fonta és könnyes szemekkel nézett arcomba.
- Hiányoztál! – suttogta.
- Te is nekem, hugi, de nem tudok gyakrabban jönni. – mondtam neki sírva. – Nézd! Hoztam neked valamit! – mondtam neki, majd elővettem az egy évvel ezelőtt készült közös fotónk és kiraktam a keretet a szekrénykéjére. – Hogy érzed magad? – kérdeztem tőle a választól félve.
- Elég sokat alszom mostanában, de most egész jól vagyok. Már 7 teljes napja
nem is hánytam és nem is fáj semmi, csak ez zavar egy kicsit.- rázta meg az
infúziós csövet aminek a hátulján láttam milyen erős gyógyszereket kap. Ilyen
szerektől még egy lónak se lenne hányingere és egy ló se érezne fájdalmat! –
Kiviszel a levegőre? – kérdezte kiskutya szemekkel.
- Beszélek az orvosoddal és utána igen, ha megengedi. – válaszoltam neki. Szabadulni akartam kishúgom öleléséből, mert nem bírtam már sokáig visszatartani a sírást. Amint le tudtam szakítani magamról csöppnyi karjait, rohantam megkeresni az orvosát.
- Dr. Senlim! – kiáltottam a férfi után, akit annyiszor láttam már, hogy akkor is felismerem, ha épp előttem megy.
- Igen?! – fordult meg ijedten. – Melivel van valami? – kérdezte még ijedtebben arcom láttán.
- Ezt akarnám én is tudni! Pontosabban, hogy mi van vele! – rontottam neki. – Mennyi ideje van hátra? Miért kap morfiumot? – kérdeztem már inkább sírva, mint dühösen.
- Sajnálom. – mondta lehajtott fejjel.
- Zoe! – ölelt át Drake-aki épp ekkor ért utol.
- Válaszoljon! – mondtam érzelemmentes hangon, lehajtott fejjel, zokogva.
- 2 talán 3 nap. Minden vágya az volt, hogy téged lásson. – mondta. Ekkor arcára kaptam a tekintetem és egyenesen szemébe néztem és láttam ahogy kibuggyan egy könnycsepp a zord férfiarcra. – Nagyon megszeretem ezt a kislányt és a végsőkig harcoltam érte, de sajnos elvesztettük a csatát. Csináljuk meg minél hamarabb a tesztet! –mondta mélyről előtörő fájdalommal hangjában. – Nem akarlak téged is itt feküdni látni! – suttogta. – Nem ezen az osztályon és nem most. – tette hozzá. Dr. Senlim anya egyik barátja volt. Szerintem gimiben több is volt köztük, mint csak barátság, de az egyetemen elváltak útjaik, viszont a mai napig nagyon jó barátja a családnak, így mikor Meli rosszullétei kezdődtek, azonnal őt kerestük meg.
- Mit tegyek? Hogy segítsek neki? – kérdeztem.
- Tedd boldoggá! – válaszolta lemondó hangon.
- Ki szeretne menni a levegőre. Kivihetem? – kérdeztem.
- Amit csak akar. – mondta, majd bólintott egyet és otthagyott Drake-el, aki ekkor még szorosabbn ölelt magához. Bellefúrtam arcom a mellkasába, mikor szembefordultam vele és halkan ennyit mondtam neki: -Ne hagy magamra!... Ne hagyj magamra soha!... Szükségem van rád!
- Ki az a srác, akivel jöttél? – suttogta a fülembe. – Dögös. – tette hozzá, a maga Rachel Young stílusában.
- Ő egy barátom. – suttogtam. Nagy valószínűséggel azért mondtam, hogy egy barátom, mert nem tudtam, vajon mi is ő nekem valójában. – Drake! – szóltam neki, mire ő habozás nélkül jött oda hozzánk és átkarolta a derekam.
- Ő az anyukám, Rachel Young. – mutattam be neki anyát, mire Drake egyből kezet nyújtott neki.
- Drake Willis vagyok, asszonyom. Örvendek. – mutatkozott be.
- Én is örvendek Drake. – mondta anya visszafogottan.
- Mi van Melivel? – kérdeztem anyát.
-Nos igen… Meli… - váltott komolyabb hangnemre. - Kiderült, hogy örökölte a betegégét. Ezért is mondtam, hogy most hétvégén muszáj idejönnöd. A bátyádon már elvégezték a vizsgálatot, de rajtad nem. Aaron-nek szerencsére nincs semmi baja, de az orvosok ragaszkodtak hozzá, hogy téged is megvizgáljanak. – mondta már-már zokogva.
- Vért, és csontvelőt vizsgálnak valamint ha ezek kimutatnak valamit akkor röntgen és MRI lesz. – mondta. – Mint Meli-nek anno… - halkult el a hangja.
- Ő hol van? – kérdeztem aggódva.
- A kórteremben. Alszik… -mondta keserűen. – Mostanában egyre többet sajnos. – tette hozzá érzelemmentes hangon, aztán elindultunk beteg hugocskám kórtermébe, ahol megláttam az ágya mellett gubbasztani Aaron-t és az apámat. Melit nem láttam, a két széles hát kitakarta, de mikor meghallotta cipőm kopogását felkiáltot: - Zoe!
- Meli! – rohantam oda hugocskámhoz és magamhoz öleltem. Vézna, gyenge karocskáit nyakam köré fonta és könnyes szemekkel nézett arcomba.
- Hiányoztál! – suttogta.
- Te is nekem, hugi, de nem tudok gyakrabban jönni. – mondtam neki sírva. – Nézd! Hoztam neked valamit! – mondtam neki, majd elővettem az egy évvel ezelőtt készült közös fotónk és kiraktam a keretet a szekrénykéjére. – Hogy érzed magad? – kérdeztem tőle a választól félve.
- Elég sokat alszom mostanában, de most egész jól vagyok. Már 7 teljes napja
nem is hánytam és nem is fáj semmi, csak ez zavar egy kicsit.- rázta meg az
infúziós csövet aminek a hátulján láttam milyen erős gyógyszereket kap. Ilyen
szerektől még egy lónak se lenne hányingere és egy ló se érezne fájdalmat! –
Kiviszel a levegőre? – kérdezte kiskutya szemekkel.- Beszélek az orvosoddal és utána igen, ha megengedi. – válaszoltam neki. Szabadulni akartam kishúgom öleléséből, mert nem bírtam már sokáig visszatartani a sírást. Amint le tudtam szakítani magamról csöppnyi karjait, rohantam megkeresni az orvosát.
- Dr. Senlim! – kiáltottam a férfi után, akit annyiszor láttam már, hogy akkor is felismerem, ha épp előttem megy.
- Igen?! – fordult meg ijedten. – Melivel van valami? – kérdezte még ijedtebben arcom láttán.
- Ezt akarnám én is tudni! Pontosabban, hogy mi van vele! – rontottam neki. – Mennyi ideje van hátra? Miért kap morfiumot? – kérdeztem már inkább sírva, mint dühösen.
- Sajnálom. – mondta lehajtott fejjel.
- Zoe! – ölelt át Drake-aki épp ekkor ért utol.
- Válaszoljon! – mondtam érzelemmentes hangon, lehajtott fejjel, zokogva.
- 2 talán 3 nap. Minden vágya az volt, hogy téged lásson. – mondta. Ekkor arcára kaptam a tekintetem és egyenesen szemébe néztem és láttam ahogy kibuggyan egy könnycsepp a zord férfiarcra. – Nagyon megszeretem ezt a kislányt és a végsőkig harcoltam érte, de sajnos elvesztettük a csatát. Csináljuk meg minél hamarabb a tesztet! –mondta mélyről előtörő fájdalommal hangjában. – Nem akarlak téged is itt feküdni látni! – suttogta. – Nem ezen az osztályon és nem most. – tette hozzá. Dr. Senlim anya egyik barátja volt. Szerintem gimiben több is volt köztük, mint csak barátság, de az egyetemen elváltak útjaik, viszont a mai napig nagyon jó barátja a családnak, így mikor Meli rosszullétei kezdődtek, azonnal őt kerestük meg.
- Mit tegyek? Hogy segítsek neki? – kérdeztem.
- Tedd boldoggá! – válaszolta lemondó hangon.
- Ki szeretne menni a levegőre. Kivihetem? – kérdeztem.
- Amit csak akar. – mondta, majd bólintott egyet és otthagyott Drake-el, aki ekkor még szorosabbn ölelt magához. Bellefúrtam arcom a mellkasába, mikor szembefordultam vele és halkan ennyit mondtam neki: -Ne hagy magamra!... Ne hagyj magamra soha!... Szükségem van rád!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése