- 7-es, 8-as, 3-mas, fehér. 59-es, 1-es, 5-ös, vörös… –
szólították sorban az embereket, miközben mi némán, a földön kuporogva vártuk a
halálos ítéletet vagy feloldozást jelentő szavakat. Ez a világ már nem olyan,
mint a háború előtti volt. Az ember többé már nem uralkodhat ezen a világon,
helyét átvette egy erősebb, intelligensebb és uralkodóbb faj: a vámpírok. Az
embereknek kétféle sorsa lehetett onnantól kezdve, hogy elvesztette a csatát a
felemelkedő fajjal szemben: behódol, vagy menekül. Fajunk jelentős hányada a
hódoltságot választotta, de elszórt csoportok, kisebb embertömörülések úgy
döntöttek, felveszik velük szemben a harcot. Kezdetben sikerült is pár csatát
megnyerni a meglepetés erejének köszönhetően, de mikor az Uralkodó-ház tagjai
megerősítették alattvalóikat a nappal szemben, az emberek elvesztették a csatát
és nagyanyámék rabszolgákká váltak. Anyám már a rabszolgák billogjával
született, apám pedig rabszolga sorba taszított lázadó lett… én pedig… a
rabszolgák legrosszabb kasztjába tartozok. Mi vagyunk a hárem. Az uralkodó ház
ránk akarja erőltetni a felfogását, miszerint a hárem tagjának lenni kiváltság,
de magunk közt megvan a saját értékrendünk.
- 11-es! – szólított az ajtónál álló szipoly és kitárta előttem a fehér szobába
vezető ajtót. – Tisztálkodj és öltözz gyorsan! – mondta, majd becsukta
mögöttem.
- Gyere utánam! – termett előttem egy karcsú, magas nő. – Elin vagyok.
- Mostantól? – kérdeztem rekedt hangon. Nem nagyon beszélhetünk, emiatt mindig
rekedt vagyok, mikor válaszolnom kell valamire.
- Tetszett a hercegnek a múltkori szökési kísérleted és beválasztott a
fehér-hölgyek közé. Esélyes vagy Esther! – mondta ragyogó szemmel, majd
elkezdte készíteni a fürdővizet számomra. Ahogy a karcsú, csinos, szép,
márványfehér bőrű nő lehajolt, hosszú, lángvörös haja előreomlott, mint egy
könnyű fátyol és a fekete felső mély kivágását nem takarta semmi. Ez megszokott
volt tőlük hisz’ mindig kihívóak, életvidámak és energikusak, de olyat még sose
láttam, hogy egy szipolyon billog lett volna.
- Tessék? – ugrott fel meglepődve. – Jah… a billog… én natúra vagyok.
- Mi az a natúra? – értetlenkedtem.
- Olyan voltam, mint te. A hárem tagja. A herceg megkedvelt, érezte bennem a
hajlandóságot, hogy azt az életet éljem, mint a hódoltak és így átváltoztatott.
Azt gyanítom, veled is ez a terve. – mondta távolba révedő tekintettel, majd
egy határozott mozdulattal letépte rólam len-vászon rabszolgaruhám. – Mássz be
a kádba! – utasított.
- Mi van, ha én nem akarok natúra lenni? – tettem fel a kérdést, bár tudtam a
választ.
- Ha elutasítod a felszabadulást, visszataszít a rabszolgák sorába. Egyszer már
fehér lettél, ha ezek után visszakerülsz a rabszolgák közé, ők meg fognak ölni
és a herceg már nem akar majd segíteni rajtad. – mondta dühösen, miközben
halványkék szeme egyre feketébbé és feketébbé vált és arcán kirajzolódtak a
vörös csíkok, amik a dühüket jelezték. – Úgyhogy – folytatta miközben közel
hajolt az arcomhoz. – Ajánlom, hogy ha felajánlja a lehetőséget, fogadd el,
mert az életed a tét!
Mostantól én foglak öltöztetni.
- Kész vagy! – mondta Elin, mikor az utolsó tincsemet is
tökéletesen sikerült begöndörítenie. – Nézd meg magad! – fordított a hátam
mögött lévő tükör felé. Végtagjaimat csillogó boka- és karperecek díszítették,
fejemet a hajválasztékomnál végig húzódó ezüstlánc ékesítette, melynek végén, a
homlokomra lógott egy csepp alakú kristály. Fenékig érő hajam kibontva,
begöndörítve omlott a fedetlen vállamra. Egy földig érő, mély kivágású, alulról
combközépig hasított átsejlő fehér ruhát adott rám. Magamat is megleptem,
mennyire gyönyörű, eszményi összhangot alkotott a kép, ami elém tárult. –
Alstrid már vár… induljunk! – mondta és előremozdított egy díszes ajtóhoz, amit
kitártak előttünk pont, mikor odaléptünk és egy hosszú folyosón találtuk
magunkat. – Én idáig kísértelek. A folyosó végén van a megváltás. – mondta
Elin, majd behúzta maga mögött az ajtót és magamra hagyott. Olyan nehéz volt
megtenni azt a 20 lépést, míg eljutottam az ajtóig. Úgy éreztem, pihekönnyű
bokapereceim ólomcipőként húzzák le lábaim.
- Gyerünk! Indulj el! – szólt rám erélyesen a fejemben egy férfihang, amitől
úgy megijedtem, hogy az elindulás kósza gondolatát is elvetettem. – Gyere! –
súgta újra bájologva, csalogatóan. – Gyere! – ismételte, mint a vadász a
prédának, amit meg akar nyugtatni, mielőtt végez vele. Tudtam, hogyha
elindulok, nem lesz visszaút, de mégis olyan hívogató volt a hang, annyira
hatalmába kerítette tudatomat, hogy meg kellett tudnom, kié. Látnom kellett
csak egyszer a herceget. Ez indította el a lábam. Emiatt tettem meg mind a húsz
lépést egymás után és emiatt nyitottam be bátortalanul Alstrid herceghez.
- Már vártalak Esther! – szólalt meg a velem szemben ülő
fekete csuklyás férfi. – Alstrid vagyok. – mondta, miközben féltérdre
ereszkedett előttem és levette fekete köpenyét. Lehajtott fejét eltakarta
vállig érő sötét haja. Egy fekete nadrág volt rajta és egy feszülethez hasonló
nyaklánc. – Lenyűgözött a múltkori szökési kísérleted! – mondta, miközben rám
emelte szomorú, jéghideg tekintetét.
- Nem a lenyűgözésed volt a célom. – jelentettem ki határozottan.
- Tudom. – mosolyodott el. Ahogy kivillant hosszú, veszélyes szemfoga egyik
oldalon, a félelem úrrá lett a testemen. Ez ugyan az a beteg, mániákus
félmosoly, amit az a vámpír vetett rám, aki megölte a szüleimet 9 éves
koromban. Félelmemben hátrébb léptem egy lépést, de megbotlottam földig érő
ruhámban és pillanatokon belül a földön találtam magam.
- Te voltál az… - motyogtam dühtől szikrázó szemmel, miközben felálltam a
földről.
- Nem emlékszem rá. Annyi halandót öltem már meg, hogy fogalmam sincs, az a
kettő közte volt-e. – jelentette ki.
- Te voltál! Tudom, hogy te voltál! – rontottam neki. Pici, hozzá képest
erőtlen kezeimmel próbáltam ellökni, ami furcsamód sikerült is.
- Add ki a dühöd! – nevetett fel. Ördögi, mély és öblös volt a kacaj, ami
torkából feltört, miközben én öklömmel ütlegeltem mellkasát. Dühömben
zokogásban törtem ki, amiért ő puszta kézzel szét tudna tépni én meg még
fájdalmat se tudok neki okozni.
- Dögölj meg! Dögölj meg! – ordítottam zokogva neki, miközben egyre gyengébben
püfföltem mellkasát. Egy kis idő múlva elhagyott az erőm. Nem bírtam már tovább
ütlegelni Alstridot, aki némán feküdt és tűrte az apró öklök pattogását testén.
- Nem én öltem meg őket. – mondta, mikor már nem bírtam tovább ütni, és magához
ölelt. El akartam tolni magamtól, de nem volt rá erőm. Talán pont ezt akarta. –
Nem én öltem meg őket, de sejtem ki volt. Maradj velem és natúraként
megölheted! – mondta immár ülve.
- Ha natúrává válok, megszűnik a lényem ebben a valóban létezni… ebben a
valóban… abban, amiben te úgy szereted. – suttogtam neki és szavaimmal
megsemmisítő csapást mértem rá.
- Itt maradsz velem ma estére! – jelentette ki.
- Nincs más választásom, de ha megteszed, megölöm magam! – harcoltam vele, de
hiába.
- Én vagyok az urad! – mondta, miközben arcom egy kezében szorongatta. A
szorítás fájdalmától elordítottam magam, mire ő lelökött a földre és fölém
vetette magát. – Harcolhatsz ellne, de mindketten tudjuk, hogy a harcokat én
nyerem! – súgta mélyen szemembe nézve. Most én semmisültem meg. Érezte. Karomat
fejem fölé fogta, ruhámat letépte és végleg megsemmisített. Életem
legfájdalmasabb perceit éltem át, míg ő bennem mozgott… perceket, amik óráknak tűntek.
Jéghideg teste kőfalként simult testemhez. Hideg ajka erőszakosan csókolta
nyakam. Erős keze olyan erővel szorította kezeim, hogy esélyem se volt
védekezni. Egy ideig ordítottam, aztán elnémultam… az ordítás hevében
felsértettem a nyelőcsövem, mint később kiderült, és éreztem, amint a vér
csorog lefele a torkomon.
Mikor végzett, Alstrid erős csókot nyomott az ajkamra, majd
megszólalt: - Történhetett volna másként is… ha hagyod magad! – majd ölbe vett
és berakott egy selyemmel kibélelt ágyba.
- Jó reggelt! – ébresztett fel. – Nyisd ki a szád! – szólt
rám erélyesen, mire én engedelmesen kinyitottam. Belenézett. – Bassza meg! –
mondta, majd megvágta a csuklóját. – Igyál! Ettől nem változol át! – utasított
és számhoz tartotta karját. Kicsit vonakodva, de rátapasztottam számat a sebre
és kortyoltam a véréből. Ahogy leért a torkomra hasogató fájdalom lett úrrá a
nyelőcsövemen, majd egyre inkább enyhült, végül elmúlt. – Mássz arrébb! –
mondta és felemelte takaróm, hogy bemásszon mellém. Szó nélkül arrébb húzódtam
és hanyatt feküdtem. Karjaim és lábaim széttártam, ezzel jelezve, hogy nem
akarok tovább harcolni ellene. – Zárd össze! – szólt rám. – Soha többé nem
fogom megtenni, amíg Te meg nem kérsz rá… - mondta elfúló hangon. – Igen.
Amióta idekerültél hozzám, figyellek és igen, ahogy nővé értél először csak
kívántalak, aztán beléd szerettem. De amíg ember vagy, nem lehetünk egyenlő
felek, mert túl gyenge vagy. A natúra-lét sok jogot és előnyt adhatna neked. –
mondta.
- Nem akarok a tiéd lenni. Nem akarom az életem úgy leélni, hogy a Te képedet
nézzem folyamatosan! – szólaltam fel erélyesen.
- Ajánlok neked valamit! Engedd meg, hogy átváltoztassalak, aztán tölts el
velem egy hónapot és, ha akarsz maradni, maradsz, ha nem, akkor mehetsz.
Szabaddá válsz, és azt teheted, amit akarsz! A natúráknak nem kötelező vérrel
táplálkozniuk. Emberi táplálékot is fogyaszthatsz ugyan úgy, mint vért. A
vértől erősebb leszel, de az emberi tápláléktól is életben maradsz. Szabadként
élheted az életed. Egy erős, szabad nőként! – mondta.
- Rendben. De egy hónap és nem több! – mondtam, miközben mutattam az egyest,
mondani valómnak ezzel is nyomatékot adva.
- Mikor akarsz átváltozni? – kérdezte.
- Mikor akarsz átváltoztatni? – kérdeztem vissza, mire ő megsimította a nyakam
és belém harapott. Mérge olyan erős fájdalmat idézett elő, mint a kígyómarás. Éreztem,
ahogy fogai belém pumpálják a mérget, ami terjed a testemben az ereimen
keresztül. Forró bizsergés kerítette hatalmába a testem azokon a helyeken,
ahová eljutott mérge, majd egy erős ütést éreztem a szívemnél és elveszítettem
eszméletem.