1/27/2016

1. Az utolsó nap


- 7-es, 8-as, 3-mas, fehér. 59-es, 1-es, 5-ös, vörös… – szólították sorban az embereket, miközben mi némán, a földön kuporogva vártuk a halálos ítéletet vagy feloldozást jelentő szavakat. Ez a világ már nem olyan, mint a háború előtti volt. Az ember többé már nem uralkodhat ezen a világon, helyét átvette egy erősebb, intelligensebb és uralkodóbb faj: a vámpírok. Az embereknek kétféle sorsa lehetett onnantól kezdve, hogy elvesztette a csatát a felemelkedő fajjal szemben: behódol, vagy menekül. Fajunk jelentős hányada a hódoltságot választotta, de elszórt csoportok, kisebb embertömörülések úgy döntöttek, felveszik velük szemben a harcot. Kezdetben sikerült is pár csatát megnyerni a meglepetés erejének köszönhetően, de mikor az Uralkodó-ház tagjai megerősítették alattvalóikat a nappal szemben, az emberek elvesztették a csatát és nagyanyámék rabszolgákká váltak. Anyám már a rabszolgák billogjával született, apám pedig rabszolga sorba taszított lázadó lett… én pedig… a rabszolgák legrosszabb kasztjába tartozok. Mi vagyunk a hárem. Az uralkodó ház ránk akarja erőltetni a felfogását, miszerint a hárem tagjának lenni kiváltság, de magunk közt megvan a saját értékrendünk.

- 11-es! – szólított az ajtónál álló szipoly és kitárta előttem a fehér szobába vezető ajtót. – Tisztálkodj és öltözz gyorsan! – mondta, majd becsukta mögöttem.
- Gyere utánam! – termett előttem egy karcsú, magas nő. – Elin vagyok.
- Mostantól? – kérdeztem rekedt hangon. Nem nagyon beszélhetünk, emiatt mindig rekedt vagyok, mikor válaszolnom kell valamire.
- Tetszett a hercegnek a múltkori szökési kísérleted és beválasztott a fehér-hölgyek közé. Esélyes vagy Esther! – mondta ragyogó szemmel, majd elkezdte készíteni a fürdővizet számomra. Ahogy a karcsú, csinos, szép, márványfehér bőrű nő lehajolt, hosszú, lángvörös haja előreomlott, mint egy könnyű fátyol és a fekete felső mély kivágását nem takarta semmi. Ez megszokott volt tőlük hisz’ mindig kihívóak, életvidámak és energikusak, de olyat még sose láttam, hogy egy szipolyon billog lett volna.
- Mi vagy te? – csúszott ki a számon a kérdés.
- Tessék? – ugrott fel meglepődve. – Jah… a billog… én natúra vagyok.
- Mi az a natúra? – értetlenkedtem.
- Olyan voltam, mint te. A hárem tagja. A herceg megkedvelt, érezte bennem a hajlandóságot, hogy azt az életet éljem, mint a hódoltak és így átváltoztatott. Azt gyanítom, veled is ez a terve. – mondta távolba révedő tekintettel, majd egy határozott mozdulattal letépte rólam len-vászon rabszolgaruhám. – Mássz be a kádba! – utasított.
- Mi van, ha én nem akarok natúra lenni? – tettem fel a kérdést, bár tudtam a választ.
- Ha elutasítod a felszabadulást, visszataszít a rabszolgák sorába. Egyszer már fehér lettél, ha ezek után visszakerülsz a rabszolgák közé, ők meg fognak ölni és a herceg már nem akar majd segíteni rajtad. – mondta dühösen, miközben halványkék szeme egyre feketébbé és feketébbé vált és arcán kirajzolódtak a vörös csíkok, amik a dühüket jelezték. – Úgyhogy – folytatta miközben közel hajolt az arcomhoz. – Ajánlom, hogy ha felajánlja a lehetőséget, fogadd el, mert az életed a tét!
Mostantól én foglak öltöztetni.


- Kész vagy! – mondta Elin, mikor az utolsó tincsemet is tökéletesen sikerült begöndörítenie. – Nézd meg magad! – fordított a hátam mögött lévő tükör felé. Végtagjaimat csillogó boka- és karperecek díszítették, fejemet a hajválasztékomnál végig húzódó ezüstlánc ékesítette, melynek végén, a homlokomra lógott egy csepp alakú kristály. Fenékig érő hajam kibontva, begöndörítve omlott a fedetlen vállamra. Egy földig érő, mély kivágású, alulról combközépig hasított átsejlő fehér ruhát adott rám. Magamat is megleptem, mennyire gyönyörű, eszményi összhangot alkotott a kép, ami elém tárult. – Alstrid már vár… induljunk! – mondta és előremozdított egy díszes ajtóhoz, amit kitártak előttünk pont, mikor odaléptünk és egy hosszú folyosón találtuk magunkat. – Én idáig kísértelek. A folyosó végén van a megváltás. – mondta Elin, majd behúzta maga mögött az ajtót és magamra hagyott. Olyan nehéz volt megtenni azt a 20 lépést, míg eljutottam az ajtóig. Úgy éreztem, pihekönnyű bokapereceim ólomcipőként húzzák le lábaim.
- Gyerünk! Indulj el! – szólt rám erélyesen a fejemben egy férfihang, amitől úgy megijedtem, hogy az elindulás kósza gondolatát is elvetettem. – Gyere! – súgta újra bájologva, csalogatóan. – Gyere! – ismételte, mint a vadász a prédának, amit meg akar nyugtatni, mielőtt végez vele. Tudtam, hogyha elindulok, nem lesz visszaút, de mégis olyan hívogató volt a hang, annyira hatalmába kerítette tudatomat, hogy meg kellett tudnom, kié. Látnom kellett csak egyszer a herceget. Ez indította el a lábam. Emiatt tettem meg mind a húsz lépést egymás után és emiatt nyitottam be bátortalanul Alstrid herceghez.

- Már vártalak Esther! – szólalt meg a velem szemben ülő fekete csuklyás férfi. – Alstrid vagyok. – mondta, miközben féltérdre ereszkedett előttem és levette fekete köpenyét. Lehajtott fejét eltakarta vállig érő sötét haja. Egy fekete nadrág volt rajta és egy feszülethez hasonló nyaklánc. – Lenyűgözött a múltkori szökési kísérleted! – mondta, miközben rám emelte szomorú, jéghideg tekintetét.
- Nem a lenyűgözésed volt a célom. – jelentettem ki határozottan.
- Tudom. – mosolyodott el. Ahogy kivillant hosszú, veszélyes szemfoga egyik oldalon, a félelem úrrá lett a testemen. Ez ugyan az a beteg, mániákus félmosoly, amit az a vámpír vetett rám, aki megölte a szüleimet 9 éves koromban. Félelmemben hátrébb léptem egy lépést, de megbotlottam földig érő ruhámban és pillanatokon belül a földön találtam magam.
- Te voltál az… - motyogtam dühtől szikrázó szemmel, miközben felálltam a földről.
- Nem emlékszem rá. Annyi halandót öltem már meg, hogy fogalmam sincs, az a kettő közte volt-e. – jelentette ki.
- Te voltál! Tudom, hogy te voltál! – rontottam neki. Pici, hozzá képest erőtlen kezeimmel próbáltam ellökni, ami furcsamód sikerült is.
- Add ki a dühöd! – nevetett fel. Ördögi, mély és öblös volt a kacaj, ami torkából feltört, miközben én öklömmel ütlegeltem mellkasát. Dühömben zokogásban törtem ki, amiért ő puszta kézzel szét tudna tépni én meg még fájdalmat se tudok neki okozni.
- Dögölj meg! Dögölj meg! – ordítottam zokogva neki, miközben egyre gyengébben püfföltem mellkasát. Egy kis idő múlva elhagyott az erőm. Nem bírtam már tovább ütlegelni Alstridot, aki némán feküdt és tűrte az apró öklök pattogását testén.
- Nem én öltem meg őket. – mondta, mikor már nem bírtam tovább ütni, és magához ölelt. El akartam tolni magamtól, de nem volt rá erőm. Talán pont ezt akarta. – Nem én öltem meg őket, de sejtem ki volt. Maradj velem és natúraként megölheted! – mondta immár ülve.
- Ha natúrává válok, megszűnik a lényem ebben a valóban létezni… ebben a valóban… abban, amiben te úgy szereted. – suttogtam neki és szavaimmal megsemmisítő csapást mértem rá.
- Itt maradsz velem ma estére! – jelentette ki.
- Nincs más választásom, de ha megteszed, megölöm magam! – harcoltam vele, de hiába.
- Én vagyok az urad! – mondta, miközben arcom egy kezében szorongatta. A szorítás fájdalmától elordítottam magam, mire ő lelökött a földre és fölém vetette magát. – Harcolhatsz ellne, de mindketten tudjuk, hogy a harcokat én nyerem! – súgta mélyen szemembe nézve. Most én semmisültem meg. Érezte. Karomat fejem fölé fogta, ruhámat letépte és végleg megsemmisített. Életem legfájdalmasabb perceit éltem át, míg ő bennem mozgott… perceket, amik óráknak tűntek. Jéghideg teste kőfalként simult testemhez. Hideg ajka erőszakosan csókolta nyakam. Erős keze olyan erővel szorította kezeim, hogy esélyem se volt védekezni. Egy ideig ordítottam, aztán elnémultam… az ordítás hevében felsértettem a nyelőcsövem, mint később kiderült, és éreztem, amint a vér csorog lefele a torkomon.
Mikor végzett, Alstrid erős csókot nyomott az ajkamra, majd megszólalt: - Történhetett volna másként is… ha hagyod magad! – majd ölbe vett és berakott egy selyemmel kibélelt ágyba.


- Jó reggelt! – ébresztett fel. – Nyisd ki a szád! – szólt rám erélyesen, mire én engedelmesen kinyitottam. Belenézett. – Bassza meg! – mondta, majd megvágta a csuklóját. – Igyál! Ettől nem változol át! – utasított és számhoz tartotta karját. Kicsit vonakodva, de rátapasztottam számat a sebre és kortyoltam a véréből. Ahogy leért a torkomra hasogató fájdalom lett úrrá a nyelőcsövemen, majd egyre inkább enyhült, végül elmúlt. – Mássz arrébb! – mondta és felemelte takaróm, hogy bemásszon mellém. Szó nélkül arrébb húzódtam és hanyatt feküdtem. Karjaim és lábaim széttártam, ezzel jelezve, hogy nem akarok tovább harcolni ellene. – Zárd össze! – szólt rám. – Soha többé nem fogom megtenni, amíg Te meg nem kérsz rá… - mondta elfúló hangon. – Igen. Amióta idekerültél hozzám, figyellek és igen, ahogy nővé értél először csak kívántalak, aztán beléd szerettem. De amíg ember vagy, nem lehetünk egyenlő felek, mert túl gyenge vagy. A natúra-lét sok jogot és előnyt adhatna neked. – mondta.
- Nem akarok a tiéd lenni. Nem akarom az életem úgy leélni, hogy a Te képedet nézzem folyamatosan! – szólaltam fel erélyesen.
- Ajánlok neked valamit! Engedd meg, hogy átváltoztassalak, aztán tölts el velem egy hónapot és, ha akarsz maradni, maradsz, ha nem, akkor mehetsz. Szabaddá válsz, és azt teheted, amit akarsz! A natúráknak nem kötelező vérrel táplálkozniuk. Emberi táplálékot is fogyaszthatsz ugyan úgy, mint vért. A vértől erősebb leszel, de az emberi tápláléktól is életben maradsz. Szabadként élheted az életed. Egy erős, szabad nőként! – mondta.
- Rendben. De egy hónap és nem több! – mondtam, miközben mutattam az egyest, mondani valómnak ezzel is nyomatékot adva.
- Mikor akarsz átváltozni? – kérdezte.
- Mikor akarsz átváltoztatni? – kérdeztem vissza, mire ő megsimította a nyakam és belém harapott. Mérge olyan erős fájdalmat idézett elő, mint a kígyómarás. Éreztem, ahogy fogai belém pumpálják a mérget, ami terjed a testemben az ereimen keresztül. Forró bizsergés kerítette hatalmába a testem azokon a helyeken, ahová eljutott mérge, majd egy erős ütést éreztem a szívemnél és elveszítettem eszméletem.